A Bakonnyal jócskán van elszámolnivalóm. Először még 2009-ben a Happy Bike által szervezett Gázló 90 km-es távjába igaz belepusztultam, de teljesítettem, 1:0. Ezt követte a klubos társasággal egy gyönyörű helyeken menő, de szokásos erőhiányom miatt igen nehéz túra, ahol a Rómaifürdő-vízeséstől először megfutamodtam – a vízesés közelében legyűrt a tériszony, 1:1. Anikóval és az akkor 8 hónapos Samuval a Tési-fennsík montis teljesítménytúra 25 km-es távjából sikerült egy tökéletesen más útvonalú túrát alkotnunk, a hiányos jelzések miatt ugyanis úgy eltévedtünk, ahogy azelőtt soha, 1:2. A mostani alkalomról pedig elöljáróban annyit, hogy a végeredmény egyelőre 1:3…

A Tavaszköszöntő teljesítménytúra régóta hívogatott, a TTT honlap szerint 54 km / 730 m szint könnyűnek ugyan nem ígérkezett, de a 6 órás szintidő azért teljesíthetőnek tűnt. Igaz korábbi túrabeszámolókból gyanús kellett volna legyen, hogy a Várpalota – Nagygyónpuszta - Bakonycsernye – Jásd - Szent-kút - Római-fürdő - Tés, szélmalmok – Várpalota útvonal azért nem nélkülözi a szintet, de bíztunk a szervezőkben. Az ismerősök közül senki nem csatlakozott, így ketten vágtunk neki az útnak. Minden jól indult, az előző esti zivatar után verőfényes napsütés, a bringák csilivilire lemosva, a minden húzáskor kissé szivárgó hátsó fék miatt sem aggódtam, lényeg, hogy első legyen. :D  

Várpalotán éppen elcsíptünk egy parkolóhelyet a vár közelében, kölcsönöztünk pumpát két Serrenőnek, és a TTT-n meghirdetett 10:00-10:30-as rajthoz számolva 10 óra után pár perccel teljes menetfelszerelésben érkeztünk a rajthoz. Meglepetésünkre kihangosított zene, szpíker (nem Ádám) és szabályosan tömegrajthoz beállt montisok csoportja fogadott, akik egy perccel később el is porzottak a felvezető autó után. Ezzel igazoltnak láttam a 2000 Ft-os nevezési díjat, de kissé rosszul esett, hogy nem az előre jelzett teljesítménytúrás, egyéni indulás volt, hanem a nevezési díj leperkálása és a rajtszám felrögzítése után jó negyedórás késéssel eredtünk a többiek nyomába. Emlékeztem rá, hogy annak idején Anikóval már megküzdöttünk a városból kijutással, így elég vészjósló volt az egyik szervező útbaigazítása, mely szerint menjünk jobbra fel (meddig?), aztán majd balra Tés felé (merre van Tés?), utána már szalagozva van… Végül egy sárgamellényes polgárőr, sőt egy segítőkész buszsofőr segítségével – aki elsőbbségadás közben igazított útba minket :) - tévedés nélkül kitaláltunk a városból és elindultunk egy völgyben. Párom szerint ezt a részt régen a honvédség használta gyakorlóterepként, biztosan jó móka lehetett szétlődözni a fákat-bokrokat :S.

Már itt feltűnt, hogy azért emelkedik az út rendesen, és bár a fátlan, mégis szokásosan gyönyörű tájat csodáltuk útközben és a vörös földes úton eleinte elég jól tudtam is tekerni, a kilométerek csak nem gyűltek, a szintek viszont annál gyorsabban. Nem baj, elszántan összeszorítottam a fogam, a vízesés ezúttal nem menekülhet. A szalagozás tökéletes volt, az eddigi legjobbak között: a messziről is jól látható piros-fehér csíkos szalagok ott lógtak mindenhol, a kanyarokban sárga alapra nyomtatott fekete nyilak segítettek, mindig egyértelmű volt, erre nagy piros pont a szervezőknek. Az útvonal változatos volt, kétnyomtávos földút, karmolósan szeretgető singletrack ösvény és igazi felfele szenvedek – lefele félek meredek erdei ösvények is voltak, aszfalt alig, szóval vérbeli montis terep. Emiatt aztán hamar meg is látszott, mennyire edzetlen vagyok - ha télen nem montizok, mindig elvész az erőm és az amúgy sem valami erős bevállalós hajlamom -, így aztán emberem fülig érő szájjal robogott le meg fel és fényképezett, amíg utolértem.

Idővel azonban kezdett kevésbé poénos lenni a helyzet, ugyanis még 10 km-t sem tettünk meg, szintből pedig már több száz volt, Garmin Connect szerint 400 felett. Nem egy maraton középtávra készültünk, csak egy rövidtávnál valamivel lightosabb teljesítménytúrára… Egy vendégmarasztaló, meredek és gurulós köves egynyomtávos gyönyör után ráadásul párom addig lassan eresztő hátsó gumija is megadta magát, ezért a murvás útra kiérkezve neki kellett állnia defektet szerelni a kb. 50 fokban tűző napon, a környékbeli szúnyoghadak legnagyobb örömére. Ezúton is köszönjük, hogy segíthettünk az ifjú szúnyoggeneráció táplálásában. A centis akáctüske kipiszkálása után új belső be, patron beizzít – majd a gumi leereszt, a belső szelep ki volt tekeredve, kézzel nem tudtuk megjavítani, párom meg elhagyta a csavarós szelepsapkáját. Fokozódó düh, de ugorjunk neki újra, másik belső behelyez, másik patron becsavar, ezúttal a patron mellett szelelt el a levegő jó része. Nem hibáztatom az én amúgy tökéletesen nyugodt emberemet, hogy ezután bevágta a kereket a susnyásba, ez már tényleg sok volt. Kicsit lenyugodva megnéztük, mekkora a baj, és kiderült, hogy a kis kézipumpámmal (a jó öreg elpusztíthatatlan technika ugyebár) némi kézimunka árán pótolni tudjuk a hiányzó luftot.

Az idővel viszont kezdtünk alaposan elcsúszni, amin nem segített az sem, hogy a sok szint miatt az emelkedők nekem egyre nehezebbek lettek. Az egyik gyönyörű, napfoltos erdős lejtőn aztán kisebb csoportosulást kellett kikerülnünk, a piros ruhásokról láttuk, hogy baj van. Egy lány feküdt ott hordágyon, hővédő fóliába csomagolva, oxigénmaszkkal az arcán, a mentősök pedig éppen emeltebb hangon követelték a srácok bringáját, hogy lejussanak. Ez kissé fura volt, mivel maratonon láttam már, hogy hasonló helyzetben kvaddal mennek fel a mentősök, amivel sokszor le tudják hozni a hordágyat is. Mire a közelükbe értünk, a mentők már szereztek két bringát és meglepően ügyesen le is mentek. Amikor mi is leértünk, már éppen indultak fel a mentőautóval, megkérték, hogy vigyázzunk a bringákra, amit természetesen megtettünk. Idővel megérkezett fentről a lány ismerőseinek egyike és átvette az erdő szélén ledobált bringákat, beszélgettünk kicsit. Ebben a szubkultúrában ugyebár sajnos szinte mindenkinek van sztorija bukásokról, balesetekről, kockázatvállalástól függő mértékben, de azért veszélyes üzem az erdőben kerékpározás… Na ezt meg is erősítette egy tesco bike-on érkező, alkoholszagtól körüllengett helyi erő, aki, felmarkolva az ösvény elején leszúr kétméteres vasrúdját, hosszan oktatott minket arról, hogy ha az erdőben bicajozik az ember, mindig le kell adni telefonszámot valami helybélinek, mert „a Bakony nem játszótér”. A helyzetre és a fickó alapvetően jó szándékára tekintettel nem világosítottuk fel arról, hogy a rajtnál mindenkinek a telefonszáma megvan, és hogy az ő bringájával konkrétan egyáltalán nem lenne szabad a sarki kocsmán túl merészkedni, mivel az elhanyagolt kerékpár canti fékkel vélhetőleg nem nagyon tudja megállítani az embert a lejtőn. De azért az ötödik és tizedik perc között már ott volt a nyelvem hegyén…

Ez az eset nem nagyon segített a hangulatunkon, főleg hogy lejjebb Bakonycsernyén láttuk, hogy a lányt még mindig nem vitték kórházba, két mentőautó között volt a földön hordágyon… Erőm vége felé közeledve, borús hangulatban már a visszaúton gondolkodtam, de azért megbeszéltük, hogy a Szentkútig még kibírjuk, egyrészt mert szép a kis kápolna az erdőben, másrészt a víz is vészesen fogyott. Ja hát persze hogy csak ekkor jutott eszembe, hogy a Bakonyban korábban is pórul jártunk már, a vadon annyira vadon és annyira kis települések vannak, azok is csak elszórtan, hogy esélytelen időben kék kutat találni. A szápári horgásztó megkerülése után aztán be is teljesedett a sorsunk. A „vigyázat, veszélyes bikák szabadon” táblával jelölt, bekerített részt ugyanis éppen odaérkezésünkkor zárta be az egyik pontőr, a pálya jelző szalagok még bent (!) lengedeztek. Megjegyzem azért remélem, hogy amikor nyitva volt a kapu, elzárták a bikákat és nem gyorsasági szakasz volt, főleg piros mezeseknek. :) A másik pontőr a vízzel együtt sajnos éppen a másik irányban hagyta el a területet, így útbaigazítást kértünk és kaptunk Várpalota irányába, majd felkapaszkodtunk az aszfaltútra, Szápáron helyiektől kértem vizet a kulacsainkba, és nekivágtunk.

Sejtettük, hogy nincs közel, és azt is, hogy lesz benne szint, nem is csalódtunk. Szerencsénkre még az első emelkedő elején összefutottunk egy helyi országútissal, akitől gyorsan megkérdeztem, milyen messze is van Várpalota, mondta, hogy 19 km, de „eléggé szuszogós lesz”. Az nem kifejezés, hogy szuszogós volt, a Garmin szerint 3 km-en majdnem 250 m szintet másztunk, ami egészen reálisnak tűnik, lévén egymás után több csinos 10%-os táblát is láttunk kirakva. Mindig reméltem, hogy a következő már lejtőt jelent, de csak a negyedik volt az...

Egyébként szintén üde zöld erdőben haladó, jó aszfaltú gyönyörű út volt, de érthető okokból nagyon nem tudtuk élvezni. Sajnos én ki voltam készülve, tolnom kellett a bringát, emberem meg időnként előrenyargalt megnézni, vége lesz-e már, így ő is jócskán elfáradt. A végtelennek tűnő második 10%-oson kapaszkodós kilométernél aztán jött szembe ugyanaz az országútis srác és mondta, hogy már csak kb. másfél km és vége. Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy az emelkedőnek lesz-e vége előbb vagy nekem… Rövid tanácskozás után begyűrtünk még egy-egy gyümölcsszeletet (részemről szabályos küzdelem volt, de nem volt más esély egy kis erőgyűjtésre, a zselé ilyenkor már nem ért volna sokat), és végre Csőszpuszta után csak sikerült kiérnünk az erdőből és lejtőre váltanunk.

Itt aztán nyilvánvaló, hogy száguldás következett, nálam csak 42 km/h volt a max., de emberem 58-ig csapatta neki, eszméletlenül jól esett. A Várpalotáig hátralévő kb. 15 km túlnyomórészt jó zúzós lejtő volt néhány lendületből abszolválható kis emelkedővel, örömbringázás az előzőekhez képest. A célba begurulva aztán a várt üres tér helyett a beérkezésünket meglepetten közlő szpíker és jópár bringás fogadott, a hosszútávosok ugyanis még javában érkeztek. Gyorsan ittunk, ettünk egy-egy almát és bár szabadkoztam, hogy nem voltunk szabályosak, azért kaptunk emléklapot.

A szervezés nagyon jó volt, egyes maratonoknál nagyságrendekkel jobb, a szalagozás tökéletes, a városi szakaszon felvezetéssel és rengeteg polgárőrrel, és még a pontőr is korrektül leadta a drótot előre, hogy aszfalton érkezünk, tényleg vártak. Ami viszont szerintem elég súlyos hiba, az a 730 m helyett valójában jóval 1000 m feletti (!) szint - ha ezt előre tudjuk, nem is indultunk volna el! Ehhez képest a jelzett időhatáron belüli indulás helyett pontban 10-kor indított tömegrajt „elhallgatása” csak kisebb kényelmetlenség, mivel szerencsére nem tévedtünk el. Hazafelé menet még Csákváron betértünk az országszerte híres cukrászdába energiatartalékaink részleges feltöltése érdekében, no hát ezt a Vértesboglári MTB Piknik alkalmával is mindenképp megismételjük, tényleg olyan világraszólóan jó, ahogy mondják. :)

Összességében bár nekünk nem túl jól sikerült túra volt, de igen kies tájakon jártunk, az erdő tele volt medvehagymával, a fák még szép világoszöldben pompáztak, ezért – jobb erőben vagy más túra alkalmával – biztosan visszatérünk még. Reszkess, Rómaifürdő-vízesés…

Adatok: 42,43 km / 769 m szint, track itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.