Montis teljesítményem még igen tág teret biztosít a fejlődésre, ezért ezen a hétvégén jórészt aszfaltos edző túrakörre került sor, a cél pilisvörösvári indulással Pilismarót volt odaát a hegyek túloldalán.

Az indulás a most már szokásossá vált murvás jelöletleneken Pilisszántó felé való csellengéssel kezdődött. Az eltévedés veszélye nem állt fenn, lévén ismét bennszülött túravezetőm nyomában haladtam, aki minden kis kavicsot ismer a környéken. :) Igazán kellemes ez az útvonal, mivel a nyílt részeken gyönyörű kilátás nyílik Pilistetőre és a környező hegyekre, máshol pedig ritkás, cserjés erdőszakaszokon halad át kis egynyomtávos ösvényként, könnyed köves részekkel, bemelegítésnek tökéletes.

A szántói buszfordulótól aszfaltos mászás következett Pilisszentkeresztre. A korábbi tolós próbálkozást követően most végre sikerült megmásznom ezt a (nekem) meredek púpot, ami a kék montis jelzés régről ismert aszfaltra csatlakozásához visz fel. Ennek egyetlen oka az volt, hogy egy teljes család (papa, mama, kisfiú) tolta fel ott a bringát az út szélén, ilyen körülmények között pedig nem engedte meg a büszkeségem, hogy én is leszálljak. Bőrlégzéssel és küllők közé csavarodó nyelvvel ugyan, de felértem. :D Innen előbb a Dobogókő felé vezető aszfalton mókuskerekezve (mármint csak nekem mókuskerék, túravezetőmnek nagytányér...) indultunk tovább, majd a csúcs tisztes ívben elkerülése érdekében újra a jól ismert erdészeti aszfaltúton találtuk magunkat.

Valószínűleg sosem találnám meg újra azt a leágazást, ahol a Király-kúti-nyeregnél lekanyarodtunk Pilismarót irányába... Az út itt először kissé emelkedik, majd előbb igen derekasan, később iszonyú élvezetesen lejt, élmény a lassan barnuló zöld lombalagútban tépni lefelé. Külön öröm volt, hogy végre úgy érzem, nyomtalanul elmúlt a 2009 decemberi orrtörés utáni félelmem az aszfaltos lejtőktől. Útközben felismertem a 2010 május végén Bikertigger vezetésével tett "katasztrófatúra" útvonalát, amikor a nagy esőzések után jó darabon gyökerestül kidőlt erdőrészt láttunk itt, fatörzsek hevertek még az úton is. Sajnos a pusztítás nyomai nem tűnnek el egyhamar. A lejtőzés vége felé azonban kezdett beférkőzni az agyamba a tudat, hogy ha lefelé jöttünk, felfelé is kell még menni majd, ez kicsit azért aggasztott.

Vizünk elfogyása miatt és a Nagy Mászásra felkészülendő azért begurultunk Pilismarótra a buszmegállóban lévő kék kutat megcsapolni. Amikor odaérkeztünk, már volt ott egy bringás kolléga és utánunk is érkeztek ketten - egy élelmes vállalkozónak errefelé kellene kocsmát nyitnia, a sör és zsírosdeszka mellett szerintem az isostar is jól fogyna. :) Kalóriapótlás gyanánt túravezetőm néhány szökkenéssel vételezett pár gyönyörű almát az utcán álló, terméstől roskadozó számos almafa egyikéről, ezeket el is ropogtattuk az erdészet épülete előtt kialakított kis pihenőhelyen. Így felfrissülve visszafelé indultunk, hogy a Malom-völgyön át újra felküzdjük magunkat a hegyre a Kétbükkfa-nyereghez. Megnyugodva láttuk, amint az egyik ház előtt korábban látott életveszélyesen tüzifát fűrészelő ember épp a kupac tetejére hajítja az utolsó darabot és kikapcsolja a gépet. Kicsit tartottunk tőle, hogy ha így halad tovább, véres események szemtanúi leszünk és ujjak fognak röpködni mindenfelé, de ezt most megúszta...

Nekivágtunk hát a kaptatónak. Az aszfalt itt kezdetben erősen ementáli jellegű (= több a lyuk, mint az anyag), később viszont szinte tökéletes minőségű út lesz belőle. A hirtelen megjelenő "10 km" felfestést követően gyanússá vált, hogy pink jelölésekkel van díszítve mindegyik kátyú széle. Később kiderült, hogy nem az én kedvemért festették fel (pedig már kezdtem örülni), hanem verseny miatt ilyen: Esztergomból másznak fel majd ugyanitt vállalkozó kedvűek a Pilis Kupa hegyi egyéni időfutamon. Az ő teljesítményüktől én messze vagyok (14 km / 420 m szint 1 óra 12 perc alatt, pfff...), de azért magamhoz képest egészen jól ment a mászás, izomfáradás miatt az első pihenőre 5 km-en túl került sor. Ezután nem sokkal megcsodáltuk az igen csinos és a legkevésbé sem kunyhó jellegű Hoffmann-kunyhót/vadászházat, majd újra mókuskerék... Összességében nagyon tetszett ez az útvonal, mivel kb. 3%-os emelkedésű 10 km-en át, így edzéshez tökéletes pulzussal, lihegés nélkül, beszélgetős tempóban tudok haladni. Túravezetőm persze még csak meg sem izzadt, rendületlenül mosolyogva tekert végig mellettem... Az én mosolyom viszont a végén már nem volt teljesen őszinte, két-három pihenés meg egy eléhezés közeledte miatti kajálás azért befigyelt. Cél legközelebb egyben végigtekerni... 

A Kétbükkfa-nyereghez bringacserével értünk fel, túravezetőm tesztelte Specit meg a Garmint (Speci ennek egészen biztosan nagyon örült, végre valaki az emelkedőket is kitekeri vele), én pedig a vörös Óriáson tapasztalhattam meg, milyen az, amikor emelkedőn lockolás nélkül sem pogózik egy fully (kellemes), és hogy mennyire pontos is tud lenni egy Sram markolatváltó (nagyon...). A 11-28-as (!) fogaskoszorút viszont nem irigylem, nekem néha gyakran a 11-32 sem elég ... :)

Némi könnyed gurulást követően jött a túra legizgalmasabb része: a Római út. Erre még sosem jártam, és az első pár méteren nem is tűnt vészesnek a dolog, hát na bumm, beágyazott kövek, láttam már ilyet. Aztán hamar rájöttem, miért is mondta túravezetőm, hogy kis technikai edzés is lesz benne... Így visszagondolva talán a legkövesebb lejtő volt ez, amin valaha jártam, mármint azok közül, ahol egyáltalán fel mertem ülni a bringára. :) Kb. a táv felét tettem meg csak nyeregben, ha túravezetőm egy kicsit is eltűnt a szemem elől, legtöbbször bukásgyanúsnak ítéltem a helyzetet és nyúl módra leszálltam... :( A végére azért egészen összeszedtem magam és lementem pár rizikós részen ("nemszállokle, mégiscsakfullyvanalattam, nemszállokle"), összességében pedig igazán tetszett, mindenképpen szeretnék jönni még erre. :) Igaz azon kicsit elkerekedett a szemem, amikor a lejtő aljára érve (nekem) pulzusnyugtató pihengetés közben túravezetőm kedves mosollyal mellékesen megjegyezte, hogy ő egyébként általában felfelé szokott közlekedni ezen. :D

Innen már csak aszfaltos, majd újra murvás, elvileg eseménytelen gurulás volt hátra. A végcéltól alig 3-4 km-re azonban újra elkezdtem érezni az eléhezés közeledtét, de gondoltam kibírom a zsebemben lévő keksz nélkül is, a vizem már úgyis elfogyott. A rohamos teljesítményromlást és látásom homályosodását tapasztalva azonban felülvizsgáltam ezt a döntést, így gyorsan frissítőpontot kellett találnunk: egy útbaeső vörösvári telek kerítésén tenyésző mézédes Nova szőlő lett a megoldás, ami több mint tökéletes volt erre a célra (szőlőcukor rulez). :)

A végeredmény 57,6 km és 1165 m szint lett, fejfájósra eléhezett K.O. állapottal a végén, de az élmény miatt bőven megérte, track itt.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.