A Budai-hegység legmagasabb pontján, a Nagy Kopasz hegyen 559 méteren lévő Csergezán-kilátó örökös kedvenceim közé tartozik. Tériszonyos lévén kedvelem a stabil kilátókat, ez pedig hatalmas, recsegés- és ingásmentes, bizalomgerjesztően vastag gerendákból áll, ráadásul gyönyörű vitorla alakja van, és a tetejéről csodálatos körpanoráma látható. Plusz bónuszként pedig nincs annyira tele gyalogosokkal a környék, mint a Budai-hegység belső részein. Az odafelé vezető útvonallal viszont bajban szoktam lenni, lévén egyedül a Csúcs-hegyen át Solymár felé vezető utat ismertem eddig, az pedig bemelegítésként már önmagában elég jó kihívás gyenge testemnek.

Ezúttal ezért túratársam vezetésére bíztam magam, aki azt mondta, tud egy rövidebb útvonalat. Anyukám ugyan mindig figyelmeztetett, hogy ne higgyem el, ha valaki ilyet mond, de most elhittem és jól jártam. :D Hűvösvölgyön át a vitorlázóreptér felé vettük az irányt, ott pedig a Nóra utcából látható gyönyörű és hatalmas Gazda utcai 500 éves kislevelű hársfát is meglátogatva kis utcákon és a 10-12 km körül szokásos holtpontomon át eljutottunk a Rózsika-forrás felé vezető sárga jelzésre. Ez a rész bár lejt, de technikás azért, mély vágásokkal az úton és nagyobb kövekkel. Tervben volt, hogy a felhőtlen száguldás közben útbaeső, rejtőzködő életmódot folytató Őz-völgyön át térugrást hajtunk végre. Az ösvény kezdetét ezúttal meglepően könnyen kiszúrtam. Általában csak a szokásosnál is magasabb és kellemetlenebb külsejű vastag csalánbozótosról ismerszik meg, most viszont derekas vadcsapás szélességű volt, úgy tűnik, más bátor bozótharcosok ezt már megküzdötték előttünk. :) Ezért végül nem is arra mentünk, hanem szép szabályosan legurultunk majd visszamásztunk, végig a Paprikás-patak mentén. Meg kellett állapítanom, hogy a hidak még mindig rémisztően pont kormányszélességűek arrafelé...

A solymári benzinkútnál (óóó, tavaly itt az életemet mentette meg egy rebarbarás-mentás ásványvíz, éljen soká a feltalálója) már vártak minket túratársam barátai, Ági és Karcsi, így négyen vágtunk neki a kilátó felé menő sárga jelzésnek. Saját formámhoz képest egész jól ment a mászás, bár több helyen le kellett szállnom sajnos, mivel még mindig túl kevés az oxigén arrafelé. :) Szerencsére darázs és parlagfű is alig volt, legalábbis egyik közelségét sem éreztem különösebben. Végül sikeresen teljesítettem én is az előbb gyomos egynyomtávos majd dózerút formájában folyamatosan emelkedő útvonalat, a többieknek elegendő időt adva a beszélgetésre és lazításra. ;) Nagykovácsi felé közeledve aztán sikerült úgy elmerülni a beszélgetésben, hogy a Garmin és (elvileg meglévő) helyismeretem ellenére újra elvétettem a sárga jelzést, így a Muflon itató és a szintén nagy kedvenc Zsíros-hegy meglátogatását mellőzve azonnal a városba legurulás következett. Ez sem volt eseménytelen, mindig újra meg tudok döbbenni azon, mennyire meredek és kis gurulós köves utcák teremnek Nagykovácsiban, szégyenszemre le is szálltam egy darabon... 

A jelzés elnézése miatti zavaromban aztán az aszfalton szépen balra, a városból kifelé indultam tovább. Az út gyanúsan lejtett, így végül kiderítettük, hogy a támpontot jelentő buszforduló és maga a város is az ellenkező irányban található, ezért sarkon fordultunk. A piros jelzés meg is lett nemsokára, így hamarosan bemutathattam a többieknek azt a szép aszfaltos meredélyt, ami az erdőbe visz. Szerintem nekik is tetszett, főleg, hogy ők ki is tekerték - a legmeredekebb részen 19%-os emelkedést mutatott a ketyere... Részemről a Séta utcától hmm a hely szelleme által inspirálva jobbnak láttam sétálni. ;) A meredekséget jól jelzi, hogy az út végén már betontáblák alkotják az utat, gyanítom az aszfalt lefolyt volna, mielőtt megszilárdul.

És innen kezdődött a túra igazán szép része, a piroson majd piros háromszögön felfelé tekerészés. Itt van mindenféle úttípus, szélesebb egynyomtávostól sima meg köves dózerúton át a fullybarát (= köveken pattogós) keskeny kanyargós ösvénykéig, és legtöbbször az emelkedés is kellemes. Ráadásul az erdő gyönyörű világos és napfoltos, épp a kedvencem. Békés mászásunk ritmusát csak egy kissé agresszív gyalogos turista bácsi törte meg, aki számon kérte, van-e csengőnk (négyből kettőnknek volt), mivel jajj, még sokan jönnek az ösvényen és kutyákkal. Kiderült, hogy a rémisztgetés ellenére nem egy komplett turistacsoport jön kutyafalka kíséretében, csak két ember meg három kutya, olyat meg láttunk már, szóval jelentem mind túléltük. :)

A tarnai pihenő felé vezető útkereszteződésnél lévő tisztásra kiérve már csak egy kis mászás maradt a kilátóig. Itt van az az idegesítő tábla, amely szerint 750 méterre van a kilátó. Mindig vetek rá egy rosszalló pillantást, mert a magamfajta kocabringás ilyenkor felderül, hogy csak 750 méter, juj de jó, akkor már itt a teteje, erre érzésre megvan az a duplája is, és szépen sunyin visz még felfelé rendesen. Végül azért csak felértem a többiek után, következett némi körülnézés, fényképezés, majd kalóriapótlás és (részemről) víz lejmolás. Kiszúrtuk, hogy a kilátó csúcsán lévő 4-5 méteres rúdon kornyadozó zászló már igen foszlott, túratársam jelezte is, hogy ha kell, felmászna kicserélni - a kilátóért felelős szervezet ilyen irányú megkeresését szívesen továbbítom. :P Ezután a mászásnál is jobb rész jött: a leeejtőőő. Imádom a zöld háromszöget, erről többet nem is tudok mondani. :) A Crosskovácsi útvonalán gurultunk le a városba, hogy ki-ki hazafelé induljon.

Ehhez persze azért még járt egy kis mászás, de ezúttal már tökéletes aszfalton fel a Muflon itató felé. Karcsi útközben minden erőfeszítés nélkül lesprintelt egy túlzottan magabiztos, sisak nélkül felfelé közlekedő sporttársat, nehogy túl sok legyen az önbizalma. :P A sorompó még mindig nem bringásbarát, tavaly óta már tényleg teljesen elbarikádozták, így csak hátsó keréken gurítva vagy a sorompó alatt kúszva lehet átférni. A sárga jelzés reggel elvétett vonalán indultunk visszafelé, majd a sárga-kék elágazásnál a tavalyihoz kísértetiesen hasonlító módon sikerült (tévesen) a sárga irányába indulásra szavaznom, majd a jelzés derékszögű kanyarjánál "á, innen már minden lejtő az úthoz visz" felkiáltással az út helyett házak közé érkeznünk. Kis keresgélés után szerencsére beugrott, hogy tavaly merre leltük meg a hazafelé vezető utat, és túratársam is vágta már, hogy hol vagyunk, így Ágitól és Karcsitól búcsút véve aszfaltos száguldásba fogtunk, majd Budaligeten és Máriaremetén át a bringaúton kocogtunk haza. 

Nagyon élvezetes túra volt, jó társaságban, gyönyörű kora őszi idővel és pont kellemesen langyos hőmérséklettel. Ezúttal nem készültem ki, ezért meglepő, hogy a végeredmény 54 km és 1000 m szintre jött ki, track itt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.